2013. augusztus 30.

Julia Quinn: Csudajó (Csudajó trilógia 1.)

A minap hirtelen ötlettől vezérelve tértem be a könyvesboltba, épp csak egy körre, egy kicsikét bámészkodni, ugyanis korábban elhatároztam, hogy ebben a hónapban nem veszek több könyvet. Képzelhetitek a meglepetésemet, amikor a romantikus könyvek között megakadt a szemem egy új Julia Quinn könyvön. Általában napirenden vagyok az új megjelenésekkel, főleg ha egy, a szívemnek kedves írónő könyveiről van szó. Felfoghatatlan számomra, hogy a Csudajó megjelenése elkerülte a figyelmemet. Hát szó sem lehetett arról, hogy üres kézzel távozzak. Annyira megörültem új szerzeményemnek, hogy már hazafelé a vonaton elkezdtem olvasni, és mivel aznapra más programom nem volt, igaz kissé az éjszakába nyúlóan, de még lefekvés előtt befejeztem. A korábbi bejegyzésemből már értesülhettetek arról, hogy JQ egyik kedvenc szerzőm, nagyon sok könyvét olvastam, a legtöbbet angolul, de a Csudajó nem tartozott közéjük, így számomra is újdonság volt.

A hősünk Alexander Ridgely, Ashbourne hercege. Az arisztokrácia köreiben mindenki ismeri, és mindenki tudja, hogy tervei között nem szerepel a házasság. Ez igaz is lenne, mindaddig, míg egy napon egy vörös hajú konyhalány egy száguldó bérkocsi elé nem veti magát, hogy megmentse a herceg fiatal unokaöccsét. A csinos kisasszony igencsak felkelti az érdeklődését: okos, humoros, talpraesett, és mindenek előtt bátor, amely tulajdonságot nagyra értékel. Hölgyismerősei körében még nem találkozott olyannal, aki hasonló tettre vállalkozott volna. A szikra már is kipattan, bár hősünk maga sem érti, hogy miként érezhet így, miért képtelen ellenállni a rátörő heves érzelmeknek. A tény, hogy egy egyszerű szolgálóval hozta össze a sors, aki nem igazán egy arisztokratához illő, még nem akadályozza meg abban, hogy ott a kocsijában megízlelje ajkainak érintését.

A vörös hajú hősnő nem más, mint Emma Dunster, az amerikai örökösnő, aki látogatóba érkezett londoni rokonaihoz, s bár beleegyezett, hogy részt vesz a társasági szezonban, esze ágában sincsen bárkihez is férjhez menni. Minden vágya visszatérni Amerikába, hogy részt vállalhasson apja hajózási vállalatának irányításában. Amikor szolgálólánynak öltözve kioson az utcára, nem sejti, hogy kiruccanásának milyen következményei lesznek… egy meglehetősen jóképű, fekete hajú, igézően zöld szemű, telt ajkú herceg kocsijában tér magához, aki olyan hatással van rá, mint korábban senki más.

Emma kilétére gyorsan fény derül, Alex kezdeti dühe, amiért a lány becsapta, hamar elpárolog, és a mindenre elszánt oroszlán készen áll, hogy becserkéssze a kiszemelt vadat.

„Emma dühöngött.
- Akkor sem mennék önhöz feleségül, ha ön lenne az utolsó férfi ezen a földön! – Egy pillanatra elgondolkodott, és rájött, hogy felindultságában elcsépelt közhelyet mondott. – Illetve, ha ön lenne az utolsó férfi a földön, akkor igen, de csak akkor!”

A Csudajó volt Julia Quinn első regénye, így érthető, ha nem annyira kiforrott a történet, mint azok, amelyeket a későbbiekben írt, de ennek ellenére számomra élvezetes olvasmány volt. Ha nagyon szigorú szeretnék lenni, találnék a regényben gyenge pontokat, a történet alakításában, a jelenetek kidolgozásában, a felmerülő problémák megoldásában, sőt főszereplőink egyik-másik cselekedetében, de szeretem annyira Julia Quinn könyveit, hogy ezektől most eltekintsek (na jó, nem mindeniktől), szem előtt tartva, hogy első regényről van szó, és mellesleg tényleg jól szórakoztam Emma és Alex történetén.

Mindkét főszereplő szerethető karakter, sőt a mellékszereplők is. Ez utóbbiak közül egyértelműen Belle volt a kedvencem, ez az igazi kékharisnya, ugyanakkor Emma társaságában minden csínytevésre kapható rakoncátlan teremtés. Előző évben azért kosarazta ki a szezon legjobb partiját, mert az illető grófot aggasztotta, hogy szeret olvasni, és azt tervezte, hogy házasságukat követően majd leszoktatja erről a káros szokásáról. Természetesen Belle erről hallani sem akart, hiszen ő egyáltalán nem osztotta a gróf azon véleményét, mely szerint az olvasás nem való a női elmének. Imádtam, ahogy igyekezett kihúzni Emmából a pikáns részleteket, mert őt nagyon érdekli az "ilyesmi" csak éppen senkit nem talál, aki beszámolna róla. Annak ellenére, hogy sosem érzett semmi különöset egy fiatalember iránt sem, igen gyakorlatiasan értelmezi Emma Alex iránti érzéseit. Szerinte Emma reakciója nem más, mint „felfokozott valóságérzékelés”, egyszóval szerelem, és jól tenné, ha ezt maga is elfogadná, mert nehéz olyan embert találni, akit szerethet, és ráadásul még pénze is van, és így szíve szerint cselekedhet. Kíváncsian várom az ő történetét, hogy hol és miként akad arra a férfira, aki kész elnézni az olvasás iránti szenvedélyét.

De visszatérve hőseinkre.
Emma szellemes társalgó, ha elhatároz valamit, azt véghez is viszi, hűséges, nem hagyja cserben a barátait amikor szükségük van a segítségére, minden helyzetben feltalálja magát, még akkor is, hogyha ez nem éppen előkelő hölgyhöz illő viselkedést eredményez. Egy kissé nagyszájú, nem fél kimondani, amit gondol, makacs, lobbanékony természetű, nehezen képes palástolni dühét, és nem szereti, ha valaki parancsol neki. Ki nem állhatja az ostoba társalgásokat, s bár bosszantja Alex fölényes viselkedése, azt elismeri, hogy a férfi rendkívül szórakoztató és cseppet sem unalmas társ. Amilyen jó emberismerő, olyan nehezen igazodik el saját kusza érzésein.

Alex is meglehetősen makacs, arrogáns, hatalmaskodó, szeret parancsolni és elvárja, hogy mindenki kedve szerint cselekedjen. Gazdag, megrögzött agglegény, nem bízik a nőkben, cinikus, megcsömörlött, így igazán meglepődik, hogy Emmát a gazdagságán túl is érdekli, hogy a lányt hidegen hagyja a pénze, csakis a személye iránt mutat érdeklődést. Ez újfajta érzés a számára, de az évek óta benne élő bizalmatlanságot nem könnyű még egy olyan személy kedvéért sem levetkőzni, mint Emma. A lány iránt érzett aggodalom és heves vágy megrémíti, hiszen korábban csak az anyját és húgát tüntette ki szeretetével, senki mást nem engedett közel magához, mert nem akart sebezhetővé válni. Néhány reakciója egy kissé túlzottnak tűnt számomra, valahogy nem illett az történet hangulatához, még akkor is, hogyha addigra már eléggé megismertük Alex személyiségét. Tudom, hogy kellett egy pillanat, amikor robban minden, de nekem az egy kicsit sok volt, valahogy másképp kellett volna megoldani a tetőpontot. Ez egy kissé titokzatosnak hangzik így, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valaki elolvassa a könyvet, szerintem rájön, hogy mire gondoltam.

A boldogsághoz vezető út buktatókkal van kikövezve, és hogy ezeken sikeresen átkeljenek, elsősorban meg kell tanulják, hogy bízzanak egymásba, és saját érzéseikben.

Szerettem, hogy az egymás iránti vonzalom ellenére igazi barátokká válnak, hogy igyekeznek uralkodni a rájuk törő heves érzelmeken, hogy ezeken túl megismerjék magát az embert. Kapcsolatuk hol könnyed, hol feszültséggel teli, de mindenképpen élvezetes ahogy viaskodnak egymással. Érdekes nyomon követni miként változik meg kezdeti hozzáállásuk a házasság gondolatához. Miközben családjuk valóságos keresztes hadjáratot folytat mielőbbi egybekelésük érdekében (ezt is egy kicsikét túlzottnak tartottam), ők érzések hadával küzdenek meg – nyugtalanság, bűntudat, bizonytalanság, félelem, gyávaság, vágyakozás, düh, kétely, zavar, és persze a családi nyomás – míg felismerik, hogy a másik jelenti számukra az igazi boldogságot. Szórakoztató a civakodásuk, és egyéni elmélkedéseik is, ahogy próbálnak zöld-ágra vergődni saját magukkal. Már ebben a regényben is megmutatkozik az írónőre jellemző humor, a szellemes, pattogó párbeszédek, amelyek azért a későbbi regényeiben jóval kidolgozottabbak lesznek.

„Amikor Emma újra kinyitotta a szemét, az ágyában feküdt. Fejfájása lényegesen csillapodott, de új fájdalom gyötörte, ezúttal csípőtájt. Belle egy közeli széken kuporgott, kezében bőrkötésű könyv.
- Ó, Emma! – szólalt meg Belle lelkesen, amint észrevette, hogy unokahúga végre magához tért. – Nagyon ránk ijesztettél.
Felállt, csak néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérjen hozzá, és az ágy széléhez kuporodott.
Emma félig felült párnáin, így egy kicsit jobban láthatta Belle-t.
- Mi történt?
- Elájultál.
- Megint?
- Megint?!
- Hát, először nem igazán ájulás volt. Inkább olyan, mintha fejbe vertek volna.
- Micsoda?
- Hát, nem vertek fejbe – helyesbített Emma sietve. – Elestem és beütöttem a fejemet.
(…)
Belle folytatta az olvasás.
- Mi a csodát olvasol?
- Minden jó, ha vége jó. Shakespeare.
Emma szükségét látta, hogy megvédje műveltségét.
- Tudom, ki írta.
- Hmmm? Persze, hogy tudod – mosolygott Belle szórakozottan. – Ezt hoztam be olvasni, míg vártam, hogy magadhoz térj. 
- Te jó ég! Mit gondoltál, mennyi ideig maradok eszméletlen?
- Fogalmam sem volt. Ami azt illeti, még én sem ájultam el soha.
- Nem ájultam el – vicsorgott Emma.
- Te mondtad, hogy elájultál.
Emma felsóhajtott, és felnézett unokanővére gúnyos-ártatlan arcára.
- Gondolom, szeretnéd, ha elmondanám, mi történt. 
- Ó, csak ha akarod – felelte Belle, azzal ismét kinyitotta a bőrkötéses könyvet, és folytatta az olvasást. – Tudod, nekem rengeteg időm van – tette hozzá Emmára pillantva. – Úgy határoztam, hogy elolvasom Shakespeare összes műveit. Előbb a színdarabokat, aztán a költeményeket. 
- Ezt komolyan gondolod?
- Abszolút. Mégpedig ábécésorrendben.
- Van fogalmad arról, hogy ez mennyi ideig tart?
- Persze. De úgy gondoltam, a dolgok jelenlegi állása szerint nagyon sok időt töltök a betegágyadnál.
Emma szeme összeszűkült.
- Ezt hogy érted?
- Ki tudja, mikor ájulsz el legközelebb.
- Biztosíthatlak, hogy a közeljövőre vonatkozóan ilyen terveim nincsenek.
Belle kedvesen mosolygott
- Gondolom, hogy nincsenek ilyen terveid. De ha nem mondod el nekem, mi történt ma délután, én foglak leütni.”

Ami a borítót illeti, egy kissé csalódott vagyok. A homályos képen a legyezője mögött rejtélyesen meghúzódó hölgy nem igazán nyerte el a tetszésemet. Ha ezzel a hősnőnket akarták ábrázolni, egy kissé melléfogtak. Egyáltalán nem emlékeztet a mi jellegzetes vörös hajú, ibolyakék szemű Emmánkra, akinek amúgy a természetétől nagyon távol áll, hogy legyezője mögül kacérkodjon bárkivel is. Nem is a képre figyeltem fel először, hanem az írónő nevére, amiről viszont igazán nem mondható, hogy ne vonzaná a vásárló tekintetét. Sajnálom az első borítólapot, mert amúgy nagyon tetszik a könyvgerinc és a hátoldal.

Azt még nem említettem, sem itt, sem a korábbi posztomban, hogy az első Julia Quinn regény, amit magyarul olvastam az a Mint a mennyben volt, a Smythe-Smith kvartett első könyve. Még azelőtt elolvastam, hogy elkezdtem volna blogolni, így nem született bejegyzés róla (eddig, aztán ki tudja). De amiért ezt most említem, az, hogy akkor borzasztóan csalódott voltam. Alig bírtam végigolvasni, és amikor a végére értem nem tudtam eldönteni, hogy azért szenvedtem vele, mert a történet nem volt a legjobb, vagy mert egyszerűen rossz volt a magyar fordítás. Emlékszem, hogy tele volt a könyv gépelési hibákkal, és néhol érthetetlen volt számomra, hogy akkor ki is beszél, vagy miről is van szó. Eldöntöttem, hogy amikor úgy adódik, megveszem angolul és ismét elolvasom (úgy talán sikerül zöld-ágra vergődni), mert még sosem csalódtam akkorát egyik Julia Quinn könyvben sem. Azon elhatározásomat, hogy több magyar fordítást nem akarok olvasni, mint látjátok, nem sikerült megtartani, sőt mi több, megjelenése után nem sokkal megvettem a Micsoda éjszakát is (Smythe-Smith kvartett második könyv), csak még nem olvastam el. Ilyen élmények után gondolhatjátok, hogy bármennyire is örültem új szerzeményemnek, egy kissé tartottam tőle. Bár most is találtam gépelési hibákat a szövegben, és szerintem lehetett volna jobb a fogalmazás, messze nem volt annyira vészes. Ha a kiadó egy csöppet jobban odafigyelne a szerkesztésre, azt hiszem sok olvasó hálás lenne érte. Persze örülünk a magyar fordításnak, de azért van amikor jobb eredetiben elolvasni valamit, még akkor is, ha talán nehézség adódik a megértéssel (bár szerintem az ilyenfajta regények esetében ez annyira nem áll fenn), mint  szenvedni egy rossz magyar fordítással.
 
A Csudajó, az azonos című trilógia első része. Mivel a borító hátoldalán a kiadó feltüntette a további kötetek címét – Ma éjjel táncolnék, Lent délen, édes – joggal feltételezhetjük, hogy a közeli vagy távolabbi jövőben ezeket is olvashatjuk magyarul.

A második könyvben Belle történetével ismerkedhetünk meg, míg a harmadik könyv William Dunfordról, Alex legjobb barátjáról szól. Igazából rajongói azt feltételezték, hogy a trilógia harmadik részét Belle testvérének, Nednek szenteli az írónő, de nem így alakult. Azonban pár évvel a könyvek megjelenése után Julia Quinn felkérést kapott, hogy legyen társszerzője egy antológia kötetnek (Where's My Hero?) és írjon egy novellát egy olyan korábbi szereplőjéről, akinek a sorsára az olvasóközönség kíváncsi lenne. Rögtön Bell testvére, Ned jutott eszébe, úgyhogy ő is megkapta a saját történetét, így a Csudajó trilógia egy kicsivel több lett, mint egy trilógia.

 

Csudajó trilógia köteteiThe Splendid Trilogy:
Csudajó – Splendid
Ma éjjel táncolnék – Dancing at Midnight
Lent délen, édes – Minx
Novella (Ned Blydon története)  – A Tale of Two Sisters








Kiadó: GABO Könyvkiadó
A mű eredeti címe: Splendid
Fordító: Bozai Ágota
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 456 oldal

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése